Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


El Camino 14. nap: Hornillos del Camino - Itero de la Vega, 31 km

Június 13. hétfő: Hosszú napról hosszú írás, sok kép: Hisztis nő. Tapaszok. Felföld, szél, Nap és hideg. Város a semmiből. Rühes aszfalt. Beszélgetés spanyolul magyar nyelven - annyira tudok! Hegymászás erő nélkül. Gyász röhögéssel. Meredek le - én vagyok Buzz Lightmum, a muterminátorok gyöngye! Kút, híd, tábla, de nincs megállás. Hol vagy Vega, hol vagy Zé?!

 

Reggel hat körül ébredt a szoba, én is feltápászkodtam és pakolászni kezdtem. Mire kimentem körbenézni, Zé már távozott. Visszamentem csomagolni, és nem is lepődtem meg túlságosan, amikor egy olasz nő elém ugrott és magyarázni kezdett nagy hangon, olaszul. Nem tudom, mi van ezekkel az ötven feletti nőkkel, talán a fáradtságukat vezetik le így, de már ő volt néhány napon belül a harmadik, aki megtalált valamivel. Lehet bennem valami vonzó számukra, hiába vagyok én is nő, mert gyűlnek rám, mint a legyek.

Kellett hozzá 2 perc, hogy rájöjjek, mi a hisztije tárgya. Az olasz nő ugyanolyan hálózsákban aludt, mint én, tök ugyanolyan lila decathlonosban. Cifrán előadta, hogy adjam neki oda a kompressziós huzatomat, ami csak magában több ezer forint, ha pótolni akarnám. He?? Mutogatta, hogy az az övé, mert a sajátja nincs meg, ergo ami nálam van, csakis az övé lehet. Kora reggel, kávé nélkül is tudok marha kedves lenni, és közöltem vele, hogy még mit nem, egy nagy frászt adom oda. Ő olaszul hadovált, én magyarul. És értette, naná. Nyomta még egy darabig, hiába látta a hálózsákom, amihez nyilván van saját huzatom, ő elkavarta a sajátját, és gondolta, ha kiabálva meggyanúsít, majd megszerzi az enyém. Jól benézte. Hisztizett még egy darabig, próbált másoknak is panaszkodni, de senki nem foglalkozott vele. Ilyen viselkedés nem tud felidegesíteni, mosolyogtam, és összecsomagoltam, majd otthagytam. Ezzel nálam nem lehet elérni semmit. 

Lent a konyhában ettek néhányan, én csak gépi kávét vettem és az udvaron megittam, közben elláttam a sebeimet tapasszal. Alex megjelent, váltottunk pár szót, majd köszönt és elindult, én meg tátott szájjal bámultam utána. Alig ismertem meg. Letette a szemüvegét, fejkendőt kötött, és kiserkent a borostája is. Ekkor esett le, hány ismerőst nem ismertem meg vajon átöltözve, más küllemmel??

A kávé után próbáltam a könyvem és  a szálláslistám alapján napi útitervet kitalálni, és én is elindultam. A falu végén le kellett ülnöm, annyira fájt a lábam. Megint igazgathattam a tapaszokat, körbe kellett ragasztanom az egész sarkam, de így meg a cipó nyomta veszettül. Elindultam, megálltam, tapaszoltam. Jól indult a nap...

 

20160613_073009.jpg

 

Végül sikerült rendesen útra kelnem. A falut fél nyolc körül elhagyva egy meseszép, de kopár szakasz következett, elneveztem "Felföld" - nek., mert valahogy a Hegylakó című film ugrott be róla. Kifejezetten hideg volt, fújt a szél, hiába sütött ki a felhők közül néhol a Nap. Az a fajta hülye idő volt, amikor a pólóban fáztam, a pulcsiban meg kimelegedtem, de a döngető széllökések miatt az esőkabát is kellett, hogy ne fagyjon le a fülem - kapucni fel..

 

20160613_082123.jpg

 

A táj szép volt, de üres, ilyenkor a sziklák és a virágok tudják megragadni az embert, egyszerre volt szép és unalmas. Helyenként találtam nagyobb sziklákat, csak azokra lehetett letelepedni - rádőlni, a fű csupa víz volt.

 

szikla.jpg

 

Nagyon kevés embert láttam, páran leelőztek, de csak öten mentünk látóhatáron belül, egymást kerülgetve: találkoztam a mindig mosolygós Gordon Ramsay - vel és a feleségével, és egy koreai házaspárral. Ők is nagyon barátságosak voltak, és ami vicces volt, hogy mind az öten csigában nyomtuk. Gordonnak a térde ment ki, a feleségének vízhólyagjai voltak, én ugye... a koreai hölgy szintén csupa hólyag volt, a férje pedig állandóan megállt fotózni. De szó szerint, pár lépésenként.

Borzasztó hosszúnak éreztem ezt a szakaszt, képtelenség volt begyorsítani, akkora széllökések jöttek helyenként. Úgy tűnt, sok órája menetelünk, mégis alig haladunk. Meglepő módon még 10 előtt elértem Hontanas - ba, amiről tudtam, hogy csak akkor fogom meglátni, ha egészen közel érek - egy völgyben fekszik, de olyan ügyesen bújik meg, hogy hirtelen fog megjelenni. És igen, egyszer csak ott volt előttem.

 

ho.jpg

 

Lesétáltam, majd átvágtam a városkán. Több helyen kínáltak zarándok reggelit, de inkább egy padra telepedtem, és megettem a saját kajám maradékát. Utána megint elláttam a lábam, és tovább álltam. Vissza a Felföldre. Megint ugyanaz: tűző Nap, hideg szél. Közben azon gondolkodtam, hova lettek az ismerőseim. Annyi új arc jelent meg az úton, hogy alig láttam olyanokat, akikkel már találkoztam, de azok közül, akikkel az első napokban mentem, sehol senki, csak Gordonék.

Átvágtam egy dombos vidéken, majd jött a kedvencem kedvence: a rühes aszfalt. Ismét csak azt mondhatom: ez nem való emberi lábnak hosszú távon, szó szerint izzott a talpam a fájdalomtól járás közben. Szerencsére amikor elértem a Convento de San Anton kolostor romjait, a szép látvány elterelte a figyelmem.

 

20160613_120144.jpg

 

Csak fotóztam és mentem tovább, már nagyon kellett a kávé... Szerencsére gyorsan beértem Castrojeriz - be.

 

20160613_123623.jpg

 

Nem keresgéltem, az első bárba betértem. Vettem egy kávét, elkértem a wifi kódot, és kiültem a tágas teraszra. Sikerült végre az otthoniakkal kapcsolatba lépnem, így megtudtam, semmi baj a mobilnetemmel. Ez azért aggasztott, mert hiába lett otthon ráfizetve, mégsem tudtam a spanyol hálózatra kapcsolódni, viszont állandóan üzeneteket kaptam, hogy elfogyott a napi keretem. Úgy, hogy nem is neteztem... 

 

20160613_132503.jpg

 

A kávé után eldöntöttem, hogy maradok egy darabig itt, kezdett meleg lenni, és a dagadt lábam is örült a hosszabb pihenőnek. Visszamentem a bár tulajához és kértem egy nagy sört - nem volt pofám órákig üldögélni a netet használva egy üres csészével. Miközben csapolt, észrevettem egy fényképet, két tündéri gyerek volt rajta. Megkérdeztem, a gyerekei vagy az unokái - kevert angol-magyarral -, mire spanyolul válaszolt. Lenyűgözően szépen beszélt, nekem meg gyengém, ha valaki idegen nyelven szépen beszél, úgyhogy csevegtem vele egy kicsit. Roppant érdekes volt, fogadok, egy szavamat sem értette, én sem az övét, de valahogy átjött minden. Mesélt az unokáiról, én meg a lányomról, jókat nevetgéltünk, aztán visszamentem a teraszra. Spanyolul is remekül tudok - mutogatni! Hurrá!

 

20160613_132459.jpg

Látvány a teraszról

 

Iszogattam, netelődtem, henyéltem jó sokat. Aztán Zé is jelentkezett, és elmondta, Vega - ban szállt meg, ha gondolom, van még egy csomó hely. De az még 15 km, nem terveztem ma ennyit... na jó, én vagyok Muterminátor, menni kell és kész. Egy vega lesz Vegában, hahaha. Mondtam Zének, hogy talán odaérek, és elindultam.

Beugrott a Toy Story animációs mesének a zenéje: Vár rám egy jóóóó baráááát.... a mesében a játékok megelevenednek, amikor nincs ember a közelükben. Buzz Lightyear egy űrhajós figura, a második részben 16 háztömböt gyalogol, hogy elérje a barátját. Imádom Buzz - t, zseniális fazon. Ha ő tud a barátja kedvéért ennyit gyalogolni, nekem is menni fog. Ez az! Én vagyok Muterminátor, egy igazi Buzz Light - mum, megyek Vega - ba, és kész!

Végigsétáltam a falun, ami meglepően nagy volt, át kellett mászni egy dombon is. A koreai párral is találkoztam, ők kifulladtak, itt befejezték a napot. Nagyon aranyosak voltak, megölelgettek, hogy vigyázzak magamra. Gordonék egy bárból integettek.

A falu után lapos, köves - kavicsos szakasz következett, és aztán ott álltam az Alto de Mosterales táblahegy lábánál. Messziről egyenesnek tűnt az út felfelé, a hegy pedig kicsinek. Relatíve tényleg nem magas, de az út sokkal meredekebb és kanyargósabb, mint ahogy a faluból látni lehetett.

 

20160613_150401.jpg

 

kisssss--422-x-233-.jpg

 

Roppant kíváncsi lettem magamra, megnéztem az órát a mobilon és elindultam. A bakim nagyon csúszott az apró köveken, bevallom, végig paráztam, nehogy elessek és leguruljak... apránként, de kitartóan haladtam, így kerek 24 perc alatt értem fel. Nagyon büszke lettem, rozoga bokával és csupa hólyagos lábbal nem is rossz. 

Persze jól kifulladtam, de szerencsére találtam fent egy kis beülőt, így ismét pihentem egy nagyot. Ember persze sehol. Hirtelen sikerült rákapcsolódnom a spanyol hálózatra, és felhívtam a lányom. Szuper volt hallani a  hangját végre két hét után, nagyon feldobott. A hívás után fotóztam a tájat, és elhunyt barátnőm, Noé jutott az eszembe. Persze mindvégig velem volt, de itt, ezen a helyen éreztem, hogy tudok gyászolni végre. Csak álltam, bámultam a fantasztikus tájat, és rá gondoltam. Van a Camino - n olyan hely, ahol egy keresztnél sokan köveket tesznek le a gyász, a fájdalom elengedéseként (Cruz de Ferro), de nekem ez a hely volt az, ahol megkönnyebbülést éreztem. Noé szerette volna ezt a tájat, ebben biztos voltam. 

 

20160613_153736.jpg

 

20160613_153753.jpg

 

Visszamentem a pihenőhöz, és olvasgatni kezdtem a feliratokat, a zarándokok mindenféle szöveget és rajzot hagytak lenyomatként a pihenő hatalmas gerendáin. Elővettem a tollam, és én is bevéstem valamit - véstem, mert a gerenda nem volt sima, nem tudtam normálisan ráírni.

 

                alex.jpg

 

Ronda lett, és lehet, hogy lefestik majd, vagy lecsiszolják, de mégis, ez már itt marad örökre, valahogy. Noémi és Alex. Miután végeztem, végignéztem egy csomó feliratot, és kirobbant belőlem a röhögés. Fura rajzokkal találkoztam, nálam a spriccelő kuki vitte a prímet. Az pláne vicces volt, hogy legalább húsz Alex - aláírással találkoztam. Hát igen, népszerű vagyok.

 

20160613_155328.jpg

 

A pihenő után visszavettem a bakim, közben egy kismadár körbeugrált, nagyon helyes volt. Pont felért egy nő a hegyre, de rám sem bagózott, ment, aki nem hall, nem lát. Elég bunkónak tűnt, de később rájöttem, szimplán csak kissé őrült.

 

20160613_155200.jpg

 

Én is elindultam. Egy darabig maradt ez a fennsík-szerű út, majd jött egy marha meredek lejtő, 18 vagy 19% - os, mert kérem, ha felmászol valahová, akkor le is kell valahogy jutni. Tiszta vicc, ránézésre nem tűnik durvának, de valahogy pont olyan a szög, hogy a bokák recsegve tiltakoznak ellene. 

 

20160613_163255.jpg

 

20160613_163257.jpg

 

Lent csodás volt, ahogy a földeken a növények ringatóztak a szélben, elől lilás, aztán sárgás, hátul pedig zöldes kalászok (?).

 

20160613_163947.jpg

 

20160613_163951.jpg

 

Ez a szakasz hosszú volt és lapos, de meseszép, nagyon élveztem, és örültem, hogy nincs itt tömeg, gyakorlatilag senki, csak én. Jó sokat meneteltem, de nem bántam.

 

20160613_163955.jpg

 

Az út végén kiépített fás - árnyékos pihenő várt, kúttal, és a csajjal, aki nem köszönt. Ahogy lecuccoltam, ő fel, és elinalt. Hát jó, neked is szia. Vételeztem friss vizet, és én is tovább indultam egy rövid pihi után. Nemsokára elértem egy elég hippiszerű albergue - t, majd átslattyogtam egy szép hídon. Egy hatalmas tábla jelezte, hogy megint másik tartományba értem - érdekes, esküdni mertem volna, hogy itt még fotóztam, de szublimáltak a képeim. No sebaj, mentem tovább, miközben a táblától nem messze üldögélő helyi öregek úgy bámultak rám, mintha űrlény lennék. 

Kezdtem kifáradni, és már kissé untam az utat, de Lightmum csak ment tovább. Jött még egy kis falu, aztán végre elértem Itero de la Vega - t. Ott, a falu szélén jöttem rá, hogy az előttem menetelő csaj valahogy nem százas. Volt a egy kis beugró rész az út mellett pár kültéri kondigéppel, és a csajszi bepattant az egyik elipszis tréner-szerűbe, majd úgy kalimpált benne, mintha a 100 méteres gyorson indult volna. Látott, intettem, de most sem köszönt. Hát akkor ne. Tátott szájjal bámultam, nem tudom, hol indult ma, mennyit mehetett, de ez totálisan szürreális jelenet volt. Hát, ilyet se látni minden nap a camino - n.

Felhívtam Zé - t, aki elém jött, és pár perc múlva végre találkoztunk a faluban, ott voltam! Buzz Lightyear igazán büszke lenne rám, Muterminátor nem hozott rá szégyent. Zé bekísért a szállásra, ami kissé lepukkant, de kedves hely volt, és olcsó, 6€. 

Elslattyogtunk a helyi kisboltba sörért és chipsért, sajna értelmes vacsinakvalót nem találtam, aztán elrendeztem magam, gyorsan mostam és kiültünk a kertbe. Zé egy állat, a szó legjobb értelmében: úgy kicsavarta a vizes pólóm, mintha szárítógépben lett volna. Sokat dumáltunk, napi beszámolók, miegyéb, és nagyon  jó volt megint együtt lenni. Az az igazság, és ebben teljesen egyet is értettünk, hogy más tempónk és pihenő szokásaink miatt nem is tudnánk együtt menni, de így, hogy ugyanott alszunk, és mindkettőnknek van társasága, rohadt szerencsénk van egymással. 

Ha jobban belegondolok, Zét a camino - n hívhattam volna Woody seriffnek is, ő Buzz barátja, szintén Toy Story főszereplő, és persze ő is halálos fazon. De Zé nekem már csak Zé marad, aki előttem jár a sportos lépteivel, de mindig ott van, ha kell. Tök jó, ma is várt rám egy jóóóó barááát...

A szobába még pár fiatal srác került, de ők sem éjszakáztak, mindenki időben lefeküdt.

Örültem, láttam a könyvben, 31 km - t toltam ma le. Jó lenne elérni egyszer a bűvös 40 -et... (némi spoiler: nem sikerült sajna). Azért arra kíváncsi lettem volna, ha sima, puha terepen gyalogolok, vajon mennyi lenne a napi utam? Főleg egészséges bokával és hólyagok nélkül...

 

Jó éjt Sanch, jó éjt Woody, jó éjt, Buzz!

 

                           buzzwoody_1212482_4448.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.